Tíz évvel ezelőtt elválaszthatatlanok voltunk. Feküdtünk oviban 5 évesen a tévé előtt, néztük a Shrek-et és öleltelek, mondván hogy te vagy a szerelmem. To be fair, akkor az is voltál. Aztán amint suliba kerültünk, és megfogtam volna a kezed, nem is emlékeztél rám. Fájó pont most is. Igazi traumát okozott. De meghódítottalak újra. És újra. Együtt kerekeztünk végig az utcán, le a kikötőbe, együtt szaladtunk Big Fish elől mikor rájött, hogy lopjuk a pisztrángot. Tartottam az esernyőt védve a hátad, míg te csigát mentettél a viharban, vagy éppen békát. Minden együtt csináltunk.
Szó nélkül hagytalak el. Mentségemre szóljon, mindenkit szó nélkül hagytam el, épp csak meggyilkolták a szüleim.
Amit nem tudok, hogy te is ott voltál azon az estén. A kertben rejtőztél, és láttad a sötét árnyat, aki akkor nyugodtan sétált ki az ajtón dolga végeztével. (Akár valamije, amit eldobott nálad is lehet, nem tudom ugyebár). Kitörölted az emlékeket az agyadból, lezártad őket jó messzire, hiszem kislány voltál, fogalmad se volt, hogy ez ennyire fontos lehet. Egészen mostanáig. Mióta összefutottunk a kávézóban és elkértem a számod, hogy újramelegítsük a barátságot, azóta álmodban látod az árnyat. Nekem pedig szükségem van rá, hogy lásd őt, hogy segíts nekem, mert egyedül nem fogom tudni felgöngyölíteni ezt az ügyet.

Hogy egész életedben itt éltél-e vagy csak nemrég jöttél vissza mint én, azt tejesen rád bízom. Hiszen semmit nem tudok rólad, tíz év kiesett a kapcsolatunkból, már ha egyáltalán nevezhető-e az annak. Alig várom, hogy minden elmesélj, és megtudjam hogyan lettél még csodásabb mint annak idején voltál.