Amikor megismertelek, a tiéd volt a legártatlanabb tekintet, amit valaha láttam. Egyszerre utáltam és imádtam minden mozdulatod, mert jobban vonzottál magadhoz, mint nyáron a rothadó gyümölcs a darazsakat.
Azóta nem emlékeszem, melyik pontnál döntöttem el, hogy nem állok neked tovább ellen. Nyolc hónapig tűrtem, ahogy anyád egyszerre próbál megtéríteni, ördögűzőt hívatni hozzám és kioktatni az életről, miközben a fater majd' kiugrott a bőréből, azt gondolva, hogy végre van valami szép is az életemben. Én mégsem emlékszem másra, mint a tenyerem csattanására az arcodon, a bőröd árnyalatára a szorításom alatt, a kisírt szemeidre, a véredre, ami a kezemre csorgott, miután csaknem eltörtem az orrod. És arra a zavarodottságra, amit akkor éreztem, mikor könyörögtél, hogy ne legyen vége.
Ezt követően hallani sem akartam rólad, hétvégente inkább be sem mentem dolgozni, nehogy lássalak, ha véletlenül betévednél a bárba. Nem tudhattam, hogy időközben teljesen megváltoztál. Eltűnt az ártatlanságod. Felszedtél magadra annyi izmot, amennyit csak tudtál, azt remélve, ha megmutatod, hogy most már vissza tudsz ütni, akkor újrakezdhetjük. Tíz éve nem köhögtem úgy a cigitől, mint akkor, amikor megláttalak a táborban. Sosem került szóba, sosem mondtam, hova szoktam járni nyaranta. Csak az üldözési mániám kényszerít ezt hinni, vagy tényleg miattam vagy itt? Szeretném azt gondolni, hogy túl vagy rajta, és mindez csak véletlen egybeesés - azt meg főleg, hogy már nem vagy rám olyan hatással, mint régen.

// egyelőre ennyi, a többit együtt átbeszéljük, ha itt vagy. Hero egyébként egy erős javaslat, szóval ha tudsz egy baszottjó ügyvédet, akkor talán meg tudsz győzni, hogy ne ő legyen   A nevet meg direkt hagytam ki, nincs sehol megemlítve, úgyhogy ami tetszik.