Túl nagy volt a csend, abban a pillanatban, ahogy visszafele mentünk a táborba, már érezni lehetett, hogy valami nem volt rendben, ennyire nem voltak tisztelettudóak a gyerekek, mégsem sejtettük, hogy mi az ami várhat ránk. Erre talán senki sem számíthatott volna, főleg, hogy figyelmeztetést sem kaptunk, pedig lett volna aki szóljon, bár akkor sem változott volna meg semmi sem. A látvány ami fogadott minket a táborba visszaérve olyan volt, amire még a horror filmek sem tudtak volna felkészíteni minket, mindenhol vér volt, ami az alvadás miatt sötétebb színt öltött magára és mindenre csak úgy tapadt, az illatról, ami pedig áradt a szellővel együtt még annyira sem. Nem tudtuk kinek mi fordult meg a fejében, de azt tudtuk, hogy szólni kell, annak ellenére, hogy mi nem láttunk semmit, az egyetlen ember aki igen, nem a mi oldalunkon állt.

***

A mi szavunk volt az övé ellen, nem volt nehéz elhitetni mindenkivel, hogy a mi hibánk volt, mi tettük, nem tudunk felhozni semmit, ami az ellenkezőjét jelentette volna, hiszen ő azt mondta mindent látott. Elhitték, azt a részét én is elhittem, hogy látta, hiszen ő vezetett el minket a barlanghoz is, ő mutatta meg, hogy hol van, mi pedig nem is gondoltuk, hogy ebből bármi rossz lehet. Csak szórakozni akartunk, kiélvezni a nyarat, amennyire csak lehet, de arra senki sem gondolt, hogy ez volt életünk utolsó nyara. Talán még az elején reménykedhettek a többiek is abban, hogy megoldódik, hogy nem hiszik el, hogy mi tettük, nem tudhattam ténylegesen mire gondolhattak, de én reménykedtem. Egészen addig a pillanatig, amíg a nyakam körül nem éreztem a kötelet, talán még akkor sem hagyott el a remény, talán ténylegesen abban a pillanatban veszett el, ahogy az élet is kiveszett belőlem. Talán én voltam a szerencsés, én voltam az első, így nem kellett a többiek halálát végignéznem, de ez nem jelenti azt, hogy át sem éreztem, pont úgy fájt, mint a saját halálom.

***

Az első ébredés zavaros volt, nem tudtam hol vagyok, hogy mi történik körülöttem, azt sem értettem igazán, hogy miért érzem kellemetlenül magamat, csak nem olyan volt, mintha önmagam lennék. Az emlékek és a fájdalom csak idővel kúszott vissza, hogy feltöltsön valamit, amiről nem is gondoltam, hogy megvan bennem, de amint az elérte a tetőfokát világos volt, mit akarok tenni. Bosszúra vágytam, arra, hogy aki az én életemet elvette, az bűnhődjön meg azért, amit tett, ha a többiek haláláért nem is felelős a miénkért igen. Ez az erő hajtott engem valami olyan végkimenetel felé, ami egészen más volt, mégsem akartam megálljt parancsolni a testemnek, úgy éreztem, hogy ezt kell tennem. Mindegy volt ki került a kezeim közé, vagy éppen miként, én a halálára mentem és csakis két alkalom volt amikor ez nem ezzel zárult. Akartam amit tettem, nem volt kérdéses, még akkor sem, amikor később észhez térve eljutott az agyamig mit is tettem. Tudtam ugyan, hogy a bosszúszomjam teljesen ártatlanok halálával nem csillapíthatom, hiába segített akkor abban a pillanatban, hosszútávon inkább evett az érzés.

***

Másodjára meghalni nem fájt annyira, azt gondoltam, hogy talán azzal vége lehet, de a testem inkább "mit neked még egy halál" kártyát rántott elő és egy idő után újra a táborban találtam magam, mintha mi se történt volna. Nem tudom annak az okát, hogy miért nem tudok meghalni, hogy miért kell újra és újra visszatérnem oda, ahol meghaltam, vagy miért kell olykor mások életét vennem. Olyankor, mintha nem is én lettem volna, hiszen utána tudtam, hogy nem akarom, mégis abban a pillanatban, mintha mit se számított volna az én magam vágya, a bosszúvágy mindent elborított, ezzel engem is megborítva. Mégsem mondhatom, hogy nagyon igyekeztem volna tenni ellene, ugyan kerestem az okokat, a mai napig keresem, de nem tudom, hogyha a miértek megvannak, azzal meglesz a megoldás is. Sajnos ez az egyetlen amivel lehet próbálkozni, ha ez nincs, akkor azt hiszem semmi sincs, amivel végre elérhetnénk a békét. Vagy a Poklot. Amennyi vér tapad a kezemhez magam sem tudom, hogy vár-e még rám, vagy hát ránk egy nyugodt halál, ahol nincs fájdalom, nincsenek fájdalmas emlékképek. Már a teljes sötétségnek is jobban örülnék, mint ennek, az is nagyobb megnyugvást nyújtana, mint az állandó rémképek.